Pécs

I.

Csönd volt. Csak néha, halk zörrenéssel

földre pottyant egy túlérett barack.

Aváros eltűnt alattunk s fent

a kilátó is díszlet volt csupán,

csak a tikkadt barackos volt való.

Csókodnak szőlőíze volt. Muskotály,

mondtad nevetve és a déli szél

pirosra csípte arcod s válladat.

Ádám s Éva, ültünk ott a kertben

csodát remélve; megáll az idő,

mert tudtuk, elindult már az angyal,

hogy kiűzzön a Paradicsomból.

II.

A napfény, mint olvasztott színarany

hömpölygött le a Mecsek oldalán.

Városi zaj nem hatolt fel hozzánk,

csak néha egy-egy autóbusz dudája.

A vonatom egy óra múlva indul,

s két nap múlva már a repülő.

Mit lehet ilyenkor mondani,

mi nem közhely és nem banalitás?

Száz szó lehet kevés s egy betűért

százezrek néztek szembe a halállal.

Mit lehet ilyenkor mondani, mikor

a másodpercek is már hallhatók?

Csak néztük egymást és hallgattunk,

és hallgattunk akkor is, mikor

az autó nagy ívet leírva lelassult,

s megállt a sárga állomás előtt.

III.

A sínek közt sétáltunk szótlanul,

belémkaroltál, kezed remegett,

maradj! Súgtad, s kavicsokat rugdostunk,

mintha semmi más nem érdekelne.

A képed is így maradt meg bennem,

ahogy ott állsz a csillogó sínek

egymásbafutó háromszögei közt

és tétován emeled fel kezed az

egyre kisebbedő vonat után,

mert az ablakhoz csak hosszas

könyöklődés után jutottam.

Ha akkor egyszer, csak egyszer is

találkozik a tekintetünk; leszálltam

volna a legközelebbi állomáson.

IV.

valami kiszakadt belőlem

ahogy a pécsi állomásról

kiindult velem a pesti gyors

s a vékony füstszalagokon

függő vacsorázó falvak

között futottunk a késő

alkonyatban. Az ozorai

dombok téged vetítettek

az ablaküvegre s nem tudom

az arcomon mi látszott

mert egy kiskatona erősen

pálinkával kínált de az

sem segített …

… semmi sem segít …

V.

merj önző lenni most az egyszer

felejts el gyorsan – holnap – ha lehet

de Pécset kerüld el mindörökre

mert amíg élsz ott jelen leszek

jelen leszek az érett barackban

a Mecsek hátán ott a lábnyomom

minden fürt szőlő melyet megízlelsz

engem idéz majd hangomat a szél

s minden éjszaka azt az éjszakát

mikor a Munkácsy utcán szaladtunk

és bújtunk a futó zápor elől …

soha oly közel nem volt senki hozzám

mint te akkor … Pécsre hát ne menj!