Jan
18
A vándor Béky-Halász


Kevés nagyobb tisztességben lehet dolga egy fiatal írónak, minthogy nagy elődei munkáját ugyan közvetetten, de mégis első kézből kaphatja kézhez. Béky-Halász Iván Mint vándor régi metszeten című verseskötetéhez azonban mégis így juthattam hozzá. Persze megismerni őt már nem volt szerencsém, és sajnos lehetőségem sem lett volna rá, így csakis közvetetten kerülhettek hozzám válogatott versei. Azok viszont kamatostól!

A kétezres évek elején összecsapódtam a helyi srácok közül egy Zoli nevűvel. Nem volt jelentős barátság, inkább csak haveri viszony a környékről. Bandáztunk, falakat firkáltunk, cigiztünk. Menők voltunk roppantul. Aztán feloszlott a társaság, s csak évekkel később találkoztunk újra. Akkor én már írtam, talán akkoriban kezdtem. Ültünk, beszélgettünk és talán azóta is tűnődünk azon, hogy vajon melyikünk lepődött meg jobban az elmúlt évek rajtunk esett változásain. De azon talán még inkább, hogy mennyire hasonlóan szemléljük a világot. Zoli akkor már fotózott (s bátran állítom, hogy az ország legjobbjainak egyike), így vittem magammal, ahova tudtam, ő pedig segített a képeivel, ahogy tudott. Amolyan bajtársias falanxban segítettük egymást. Aztán túlestünk néhány meredek techno tivornyán, s talán bátran mondhatom, mára baráti lett a viszonyunk. Azonban valami gyanús volt énnekem. Mégpedig az, hogy vélhetően nem sok Béky-Halász rohangál az országban. S mivel addigra már olvastam Béky-Halász Ivánt, lesve verseinek stíluselemeit, nem átallottam megkérdezni Zoli barátomat, hogy nem rokona-e véletlenül az emigráns magyar költőnek! De - mondta ő. Az édesapja. Mindezt olyan természetes szerénységgel, mintha mindenkinek Béky-Halász Iván lenne az édesapja.

Néhány héttel ezelőtt összeültünk sörözni a szokott helyen, hogy a szokott dolgokról csevegjünk. Arról, hogy miként fáj a világ, hogy kanadai állampolgárként miért él itthon mégis, hogy mit mérhet még ránk az élet, hogy mindketten melósokként vagyunk művészlelkek, s hogy ezen milyen rohadt jókat lehet egyébként röhögni. Aztán átadott nekem egy könyvet. Az apjáét. "Mint vándor régi metszeten - válogatott versek", ez állt a borítóján. S ami benne van, az minden, ami magyar sors. Minden, amit egy '56-os magyar megírhat, minden, amit egy Kanadába kényszerült hős megélhet, s mindaz a keserédes derű, ami élettel tölthet meg egy verset, egy életet.

    Bekövetkezett

    Bekövetkezett ahogy "írva vagyon"
    Ha a Golgotát már megjártam, miért
    maradna el a keresztrefeszítés?!
    Köpenyem nem lévén, a becsületemre
    vetnek kockát és összevesznek, hogy a
    sok lator közül kit feszítsenek mellém.
    Bevallom, én sem tudnék választani.
    Valamivel rendesebb pribékeket is
    küldhettek volna. Leheletük bűzös, akár
    egy görény-luk, az ecet is másodosztályú
    s a töviskoszorú két számmal kisebb.
    Csöndben várom megnyíljon az ég.
    rendüljön a föld. Eddig még semmi jel.
    Azért a kriptával és balzsamozással
    még várhattok egy kicsit.

Nem írom le Béky-Halász Iván életének summázatát. Mégpedig azért nem, mert szeretném, ha az, aki eddig eljutott ezen írásban, utána rögtön az ő nevére keresne a Google-ben. (Lusták kedvéért ímhol az első lépés.) Mert szeretném, ha megismernék őt, szeretném, ha kutatnának utána, szeretném, ha olvasnák őt. Egy olyan kor költőjét, amely kor már akkor letűnt, mikor mi még azt hittük, hogy csupán a derekán jár. S egy olyan stílus olyan minőségű képviselőjét, akitől én magam még sokáig fogom szorgos diákként lesni a szabad verselés ilyen mélyről jövő művelését, egyúttal példaként tekinteni életművére.

    Mint akit élve befalaztak

    Mint akit élve befalaztak.
    s egyre halkuló kopogását
    unottan hallgatja a bíró.
    mígnem néma lesz újra a fal:
    úgy küldöm morze-jeleimet
    én vágyaim mögé falazva,
    egyre halkabban, elgyengülve
    és egyre reménytelenebbül.
    Tépd össze az ítéletet és
    kőmíveseket hívj szaporán.
    ne évek múlva bukkanjanak
    rám ijedten majd az új lakók.
    találgatva sorsom s vesztemet.

Csak azt bocsátom előre, hogy, amit a buszon hazafelé utazva Zoli barátom apjának első kötetbéli versét elolvastam, csak másnap reggel éltem át azt ténylegesen. S napok múlva élni kezdett bennem sorra mind a többi: része lett a kedélyemnek, eszközzé vált, amihez mindig nyúlhatok bizonytalanságom perceiben és zsugoríthatom vele a fejembe ékelődő éles és szögletes kínokat. Akár egy gyógyszer, vagy egy dal.

    Elegem van

    Elegem van a rádióból, a TV-ből
    elegem van az újságok hírözönéből,
    a "smog"-ból a szennyezett vizekből,
    az örökös ijesztgetésekből, hogy holnap
    robban darabokra lábam alatt az aszfalt,
    s atom-reakció tüzében porladok hamuvá.
    mielőtt pokolra cipelhetnének az ördögök.

    Szöcskét szeretnék itatni tenyeremből,
    rigók perlekedését hallgatni napestig.

    Talán eljön a nyugalom ideje is egyszer,
    hogy eljön az biztos, de akkor fölöttem
    s nem a tenyeremből iszogatnak a szöcskék,
    és a rigókat sem fogom hallani már:
    hangyák hancúroznak majd néma fülemben

Nekem pedig külön tisztesség, hogy ha közvetetten is, de tőle kaptam meg a kötetét. Annál nagyobb méltóság pedig aligha kívánható, minthogy a fiával a sors barátságra léptetett.


Ágoston Dániel
Ágoston Dániel blogja

http://danivagyok.blogspot.hu/2013/01/a-vandor-beky-halasz_18.html