Béky-Halász Iván
A Rab és börtönőr

         Augusztus végén Torontóban voltam a Magyar Találkozón és Jamboree-n. Börtöntársaimmal is összejöttem Simon Lajossal a novellistával és Béky - Halász Iván költővel. Egri Gyurkával, a recski rabbal, Berzsenyi Döncivel szerettem volna még találkozni, de ő városon kívül tartózkodott. Ismét a régi „családban” voltam és boldog.
        A hajdani, közben húsz évet öregedett arcok visszahozták életkedvemet. Akkor még velük, töretlen, magával elégedett ember voltam. Ma csak árnyéka annak.
         Béky- Halász egy új verseskötetével ajándékozott meg: A Rab és börtönőr-rel. Mennyire kifejező maga a cím is!
         Emlékszem, ügytársaim, a Grőszisták között három költő vonult be Mária Nosztrára. Béky-Halász Iván, Gróf Hunyady Géza és jó magam. Iván szonettíró, Géza a nemesen cizellált költő, kinek Mikrokozmoszát ott hallottam először, én pedig éppen írásaimért kaptam életfogytos ítéletemet. A Rab és börtönőr most megmutatta nekem a minőség maradandóságát. Ott voltam a versek születésénél, Iván hetenként megtartotta az ő maga szűk körű irodalmi beszámolóját, miközben csajkával kezünkben vacsoraosztáskor a sor végén ácsorogtunk. Hallgatósága mindig válogatott volt. Most itt vannak a kezemben a versek, újra és újra olvasom őket, a szabadon élő nosztrai rab.
        Géza elkerült már akkor. Egy bányaszállítás vitte el. Iván, én, Csíkváry, az operaénekes, Berzsenyi ügyvéd, és az egész zárka, karácsonyt ünnepeltünk. Vagy hatvanan voltunk a zárkában. Berzsenyi tartotta az emlékezést, Iván meg én szavaltunk, Csíkváry az Ave Maria-t énekelte. Sírtunk, mint a gyerekek, mikor meggyújtottuk a fenyőtűkből összeállított „karácsonyfa” avas zsírból készült egyetlen gyertyácskáját, ott éreztük a kisded Jézust. Gyermekkezén és mellén a nagypénteki Halál stigmáival. Fejecskéjén a tövis nyomát mutatta nekünk, hogy erőnk legyen elviselni a fájdalom lélekemelő és mégis romboló súlyát.
         Iván! Köszönöm Neked az újraélés ajándékát. Erősebbnek érzem magamat, amire most napjainkban nagyobb szükség van, mint akkor a Fájdalom Tedeumát énekelve. B. Halász Iván is elkerült életemből, súlyos betegen tűnt el Nosztráról. A Forradalom alatt mint újságírót láttam viszont. Aztán megint elszakadtunk csaknem húsz évre. 
         Iván azóta nemcsak ünnepelt költő lett, a Forradalomról írt monográfiái világszerte keresett forrásmunkák. Ezen kívül jeles szobrász, s három gyönyörű felnőtt gyermek atyja. A hajdan induló három közül ma ő a legnagyobb. Ottlétemkor, mint a Torontói Könyvtár könyvtárosa megmutatta a magyar írás kanadai remekeinek garmadáját. Munkája a magyar betű kincsgyűjtése itt az idegenben. Ezzel lett több nálunk, búsuló, elcsüggedt magyaroknál. Mint költő is a minőségi élvonalhoz tartozik. Egy börtönversét szeretném bemutatni az olvasóknak.

               Rabkórház

Olvastad egykor Dante Infernóját?
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
Itt sorvadunk, s hallatszik szinte éjjel,
Hogy bomlik szét, és rothad a tüdőnk

A főorvost rég, februárban láttuk,
Akkor is unalma hozta tán ide,
Mert gyógyszer helyett – ez őrzőink hite –
A Vigyorgó jege hoz majd enyhülést.

Mérget lehel ki minden egyes sejtünk.
Asszonyra, csókra gondolni hogy merjünk
Jövőnk biztos, éppen nem talány;

Mégis fütyülünk bacilusra, lázra
És kárörömmel várunk a halálra,
Mint vendégére beteg utcalány.

Nem kell dicséret, a megélés drámája beszél minden dicséret helyett. Béky-Halász Iván börtönszonettjei az oszthatatlan magyar irodalomban kapnak helyet.

S. Koósa Antal

/Detroiti Magyar Újság 1975/