Béky-Halász Iván:Tomiban már virágoznak a fák

Nehéz a határon kívüli irodalmunk helyzete. Magyarországon a költő sámán, táltos, próféta, herceg – minden. De mit jelent költőnek, magyar költőnek lenni Münchenben, Párizsban, Torontóban vagy New Yorkban? Mit jelent a szüntelenül nekünk támadó jelek híradásaival, az inflációsodó szavak kicserélődő értelem és érzelem áradatával végtelenül dacoló apostol?

Béky-Halász új verseskötete „Tomiban már virágoznak a fák” nagy meglepetés. Mind költői eszközeiben, mind tartalmi megjelenítésében eltér a négy évvel ezelőtt megjelent „Rab és börtönőr”, az akkori életmű verseskötettől, ahol hatvanhét verséből hatvanöt szonett-variáció. A most megjelent kötet nagy része szabadvers, és az a tétel, hogy az tud jó szabadverseket írni, aki ha szükségét érezné, kötött formában is nehézség nélkül ki tudná magát fejezni, ugyancsak bebizonyosodik, bár kivételek is vannak alóla. Ezeknek a látszólagos szabadverseknek lüktetésük van s a fel-felbukkanó verslábak nagyrészt jambusok, trocheusok, nem egyszer végrímekig nyújtózkodnak. A versek rövidek, tömörek, lényegre szorítkozóak és mesterkéletlenek.

A sorok felcserélhetetlen lendülettel feszülnek, minden szónak helye van, rendeltetése anélkül, hogy még egy „másodrendű” szó, egy díszítő mozdulat édességéig is meglazítanák a mondanivaló, vagy a kép akaratát. Hangja visszafogott, pontos és még személyes fájdalmait is önsajnálat nélküli objektivitás jellemzi. De nem arról van szó, hogy a sorok közötti csendet, a lélegzetek közötti szünetet, a lehetőségek vázlatát adja az olvasónak, de arról, hogy érzelmei nem értéktelenednek a melléknevek halmazává. A „”Rab és börtönőr”-ben az „ezüst-lila”, „szép” , „arany”, „halk”,”csipkedíszes” stb. jelzőket, itt a „parttalan”, „üres”, „színtelen” és „pákosztos”jelzőkre cseréli ki, vagy mint a kötet nem egy versében, teljesen elhagyja őket.

A kötet három ciklusa három külön egység, ahol az elsőben - Parttalan magány – a filozófiai töltés, a másodikban – Hajaddal játszik a szél – szerelmi ihletettség – és a harmadikban – Tomiban már virágoznak a fák – egy sajátos ironikus hang uralkodik, amely Morgensternt idézi eszünkbe.

Béky-Halász költészete sajátos hang, hatásokról itt már nem igen beszélhetünk, de sok szempontból rokonságot érezhetünk Kálnoky László költészetével. Főként az emberi magatartás és mondanivaló terén.

„Az úton végig kell menned,

amit a sors kicövekelt már

jó előre”

írja „Az úton” nyitó soraiban, míg Kálnoky a „Pályám emlékezete” című versét hasonló gondolattal indítja:

„Nem sejtettem, hogy minden utamat

előre megrajzolták és kimérték,”

Mindkettőben az előre elrendeltség keserű érzete fogalmazódik meg. Végigmenni és elvállalni a felnőtté válást, a megaláztatások belénk hasító ostorcsapásait, kiinni a mérget, magányunk feloldhatatlan lázongásait, vagy éppen megalkuvásait, de cipelve, tovább cipelve halálainkat. A vers végén feltűnik szenvedéseinek láthatatlan örök tudója és figyelője. Ez a hősies küzdelem nyilvánul meg a „Lázadás” című verseiben is, ahol a máj pótolhatatlan szervi szerepét a feladhatatlan emberi tartással köti össze.

A költészet lényege a képalkotás. Az egymástól független dolgok közötti kapcsolat-teremtés, s ez Béky-Halász legerősebb oldala. Figyeljük meg a „Reggel” című versét, ami egy miniatűr remek – - az egész vers egy kép érzékeltetése – hogy milyen költői erővel varázsolja elénk a jeges fákat, de milyen meghökkentő asszociációval!

Reggel

Reggel jeges eső esett.

A fák meredten álltak

fehér glazúrral bevonva:

marcipán menyasszonyok

az esküvői tortán.

Szép képpel zárul a „Vándorként”című darab, ahol a költő végignéz életén, összegzi a „batyu” tartalmát:”fényképek”, „börtönévek”

„s a Tihanyi apátság, kecske

körmökkel s néma visszhanggal.”

Az idő „koráll-szirtjein” haladva fájdalmait nem

„enyhíthetik a felejteni akarás

sós hullámai sem!

A só ősi szimbólumunk. Egyrészt materialista szempontból, mert nélkülözhetetlen szervezetünk számára, de a verejték, a vér, a szenvedés a könny is mind sóízű, sőt, egy másik nagy fogalmat is felidéz: a tengert. A tenger hullámai, az állandó áradás, apadás pedig elmossa a partokon ott felejtett vágyakat, üzeneteket, ábrákat, rajzokat és lábnyomokat, de a felejteni akarás sós hullámai nem!

A második ciklusnak címet adó verse, „Hajaddal játszik a szél” rímtelen tizenegyes jambusai és a sorok 5,6 és 4,7 tagolását is szabadon kezeli a költő. A vers első versszakában megjelenik a szeretett nő, akinek a hajával pajkosan játszik a szél.A másodikban a tavasz hódítását, az újra meginduló életet kérdőjelezi meg, az „Indul-e?” szó ismétlődő daktilusának gyorsító, fokozó erejével. Mert lehet, hogy számára nem fog folytatódni, kezdődni megint. A tavasz nagy ellentét: az élet és az érzelmek megújítója, de ugyanakkor a betegek és öregek elvivője. A harmadik versszakban a költő együtt van szerelmével, de lélekben magára maradottan, mert a Kedves más időkbe , más tájakba merül. Ezért érzi, hogy a jelenléte nem fontos, még a hozzá legközelebb álló számára sem, és szívbemarkoló a sejtelem.””ha elmennék, talán észre sem vennéd.”

A „Szememben őrizlek” című versben a szem és a szüreti szőlő, a nap és a Kedves, a pupilla mélye és a szív egymásra vetített képeiben vall hitet nem-változó érzéseiről, hogy nemcsak felejthetetlen számára a múlt, de továbbra is benne és, sőt teljesen azonosul kedvesével, amikor a tükörbe néző önmagában őt látja viszont.

A „Látod” ennek ellenpárja, ahol már nem hisz a „megszépítő messzeségben”. Tudja, hogy az idő nagy formáló erő, és előbb-utóbb értetlenül, vagy idegenül vizsgáljuk egykori hevüléseink és csalódásaink alanyát és színterét.

A költőben még benne él a volt , még nem adta fel, de bátran szembenéz a jövővel, mikor a kedves arc felidézhetetlenné homályosul:

„s amit őrzök, nem másodrendű

mint üres dióhéj,

amelyből pákosztos madarak

a belet kiették.”

A vers utolsó négy sora minden elérzékenyülést kerülő őszinteség.A „dió” modern jelképrendszerünk egyike.

Paul Valery, a huszadik század egyik legnagyobb francia költője mondta: „Az első sort az istenek kegye adja, de a másodikat már a költőnek kell hozzáfűznie.” A vers befejezése éppoly fontos, mint a kezdő sor., és Béky-halász ezt jól tudja. A versek végére katharzisi erőket összpontosít. Nézzük a harmadik ciklus egy kis remekét, a „Reggel” ikerpárját.

Tavaszra várok

Lombtalan fák mutogatják

fagyott testüket, csak száraz kéreg és zúzmara:

elviharzott májusok és

átbujálkodott nyarak után

egy kiöregedett utcalány.

A hangulatteremtés és képzettársítás ereje mellbe vágja még a gyakorlott versolvasót is. Mindkettőről külön tanulmányt lehetne írni.

A „Télutó” című versben minden megtörténhet. Pingvinek birtokolják a teniszpályákat, az eszkimók nem hiteleznek tovább és félénk tulipánhagymák kiabálnak utána. A költő becsomagolta házi isteneit, neki legalább még vannak! Ovidiust olvas, de akár a római szenátus hozzá írt leveleit is olvashatná és azon se lepődnék meg, ha Shakespeare adna felvilágosítást a charter-gépek menetrendjéről. Ő nem politikus és nem isten, ő egy keményen-rakott élet súlyát hordozó ember, aki alig várja, hogy Tomiba utazzon, mert ez a Tomi nem Ovidius nosztalgikus száműzetésének helye, hanem a költő hazája, ahol nem barbár idegenek élnek, hanem testvérek, ahol nemhogy nem akar felengedni a hó, de „már virágoznak a fák” És ezzel a lezáratlan sorral távlatot ad a versnek, bensőségesen éreztetve a titkot, hogy ott minden más. A vers csupa ellentét, irónia és allegória.

Még a legalaposabb elemzés is csak vázlatos maradhat a vers sugallatai mellett és nem vállalkozhat többre, minthogy egy-egy árnyalt szépségre felhívja az olvasó figyelmét, vagy megértésében útmutatót adjon. Ezért álljon itt teljes egészében a kötet legrealisztikusabb, egyben leghosszabb verse:

Lakodalom után

a násznép szedelődzködött hazafelé

a fiatalasszony eltette a maradék

tortát és az összetáncolt pénzt

a marhahús egy kicsit puhább is

lehetett volna – gondolta magában

majd az újdonsült férjet figyelte -

istenem milyen karikalába van

már két éve élnek együtt s csak

most vette észre az esküvő napján

egy rokon a kihűlt töltött káposztát

kezdte enni mindenkit kirázott a hideg

a kijáratnál egy úrforma ült kabátban

mintha még várna valamire mikor a

zenészek összerakták a hangszereket

felállt és beleugrott a nagybőgőbe

a cigányok – harmadik generáció -

nem értették a dolgot s most ő is

kissé tétován ácsorgott a bőgőben

ez így dukál – hajtogatta – ez így dukál

lassan kiindultak az autók nemsokára

kezdődik a hajnali műszak a gyárakban

a fürdőszobában az új férj a fogát mosta

cserebogár … sárga cserebogár...

vajon ki dúdol az éjszakában?

A költő nem az esküvő ünnepi eseményét, nem az elérzékenyült pillanatokat fényképezi le, hanem az azt követő fáradt , kiábrándult befejezést. A hajnal szétszórja az ünneplőket és kezdődnek az unalmas hétköznapok megint. Ezt érzékelteti mesterien a megjelenítő leírás és jól tükrözi a realitásba zökkent sivár hangulatot. Egyedül egy régi úr próbál még áttörni ezen, de az új generáció értetlensége miatt szánalmas figurává csökevényesedik. Nagyapáink, vagy Krúdy alakjai minden bizonnyal szomorúan néznék érzéseikkel bánni nem tudó, mulatni meg-nem tanult utódaikat, és a „cserebogár... sárga cserebogár ...” felcsendülő régi dallama a valóság nosztalgikus ellentéte.

Béky-Halász Iván most megjelent kötetével feltétlenül a figyelemreméltó költőink közé zárkózott fel.

Nehéz a határon kívüli irodalmunk helyzete, és csak rajtunk múlik, hogy így marad továbbra is, vagy sem. Rajtunk, a határokon belül élőkön, hogy végre felemeljük a fejünket a tengerentúlról érkező magyar költők hangjaira is! Rajtunk, országunktól elszakadókon, hogy a háborúk, a pénzhajsza, az állandó rohanás s a kommunikációs eszközök áradásával életünket megkötő mocsaras csömörökből kiszakítsuk magunkat és csöndet teremtve merüljünk belső naprendszereink tükreibe.

Befejezésül idézzük Jules Supervielle-t a század nagy francia költőjét a „Korunk” című versének utolsó strófájával, Kálnoky László mesteri tolmácsolásában.

„Férfiak s nők örege, ifja,

térjünk hát felhőinkbe vissza,

ha nem tűr menedékhelyén

ami szilárd s ami kemény.”

/Hajós Tamás Tanú 1979 május-június/