Széplaki József:

„Arccal a falnak”

Béky-Halász Iván válogatott versei

1936-1956-ig

Béky-Halász Ivánnal a XII-ik Magyar Találkozón, mint könyvtáros kolléga találkoztam. Itt ajándékozott meg verses füzetével, amit hivatalosan nem terjeszt, de irodalmi érdeklődésű barátainak és kollégáinak ad egy-egy példányt, szerényen és diszkréten. Eddig mint könyvtárost és bibliográfust, a pontos adatgyűjtőt ismertük, most Béky-Halász a költő is bemutatkozott. Füzeteiből kitűnik, hogy 1936 óta ír. Válogatott verseit adta ki 1956-ig „Arccal a falnak” címmel. Egy magyar és egy ember húsz évet felölelő viharos múltja elevenedik meg előttünk 36 versén keresztül.
Életfelfogása talán legjobban a „Sorsom” című verséből tűnik ki (a kötet első verse), ahol így ír:

Indulni, de be nem érni
Mindig adni, sose kapni
Vetni, vetni s nem aratni
Lobogni, de el nem égni.

Mérhetetlen keserűséget és csalódottságot fejez ki ez a vers az élettel szemben, kivéve utolsó sorát, ahol optimizmus és élni akarás tör keresztül elemi erővel.

S villámok közt is dalolni…

Fő jellemvonása költészetének a hangulati csapongás egyik végletből a másikba. Hol Istent tagadó, hol vallásos, egyszer haragos, majd megbocsájtó, egyik pillanatban gyengéd, a másikban brutálisan cinikus, de mindig emberi. Verseiben sosem található a mesterkélt érzelmek erőszakolt formája.

Apai gyengéd féltés és óvás szólal meg „Altató” című versében, ahol az utolsó két versszakban így ír:

Álmodjál szépet,
Bűvös meséket,
Bánatról, könnyről te mit se tudj,

Álomtündérek
jönnek már érted
Aludj hát szépen, aludj… aludj…

Magyarságát sokszor keserű szájízzel, de a terhek teljes tisztánlátásával vállalja.

S bár vállamon érzem bús keresztjét én is,
Vallom bátran, vallom büszkén mégis:
Magyar vagyok…s e föld nekem hazám!
                          („Vallomás”, utolsó versszak)

Béky-Halász versei világosak és tiszták, nem fél a szavak időnkénti vakmerő használatától sem, ha az kifejezi érzésvilágát. Az ömlengéstől teljesen mentes, sőt inkább azt mondanám, nyersen őszinte. A modern magyar ember néha kissé kusza lelkivilágát tükrözi költészete. Keresztül visz bennünket a háború borzalmain, harcos bajtársát siratja, és az „És akkor…”című versében nemcsak a nemzet katasztrófáját érzékelteti, de az emberét is.

És akkor azt hittük nincs tovább!
Mélyebbre ember nem süllyedt soha:
Röhögve dőzsölt pimasz, ostoba.
S idegeinkben rángtunk mint a báb.

Elkeseredésében Istenhez szól, megtörve és vádolva egyszerre.

Mert ha igaz: Te szabtad így utunk
Az iszonyatban, míg vég felé futunk
Átkozzunk mondd, vagy csókoljunk kezet…?!

De nem adja meg magát, az állandó küzdés élete főmotívuma. Időnként megpihen a szerelemben, de nem sokáig, ott is csalódások érik, talán ezért kapcsolja össze a szerelmet az elmúlással:

Már nem leszek.
Testemet agyag borítja s eltemet.
Vissza hiába kéred

Csókolni két bús szememet,
Gödréből vígan rádnevet

Egy falánk, fürge féreg…
             (Már nem leszek)

Elfogják és börtönbe kerül, betegség támadja meg tüdejét és várja a halált, de azt is bizonyos hetykeséggel és daccal:

Mégis fütyülünk bacilusra, lázra
És kárörömmel várunk a halálra.
Mint vendégére beteg utcalány…
                            (Rabkórház)

Keserűség, cinizmus, reménytelenség, sokszor düh árad verseiből, de a kötet elolvasása után mégis többet érzünk ennél. Egy hang tisztán és világosan túlszárnyalja a pesszimista érzelmeket, a dac, a küzdelem, a törhetetlen élniakarás és egy életre szóló, mindannyiunk számára példát mutató elhatározás, egy magyar költő vallomása:”…vérem ellen nem vétkezem soha!”

Verses füzete az Amerikai Magyar Írók gondozásában, Torontóban jelent meg, 1972-ben.

/Detroiti Magyar Újság 1973, március 9/.